Reisinger János
sorozatai a Szabadegyetemi előadásokon, és egy véletlen könyvtárlátogatás,
amikor várva a kivételezni kívánt könyv bejegyzésére pillantásom egy
szabadpolcos könyvszekrényre esett, ahol költők életműveit tárolták. Vaskos
kötetek egy-egy névvel. Néha több kötet is. Padlótól a mennyezetig. Oda
visszajárt a tekintetem és lehetetlen volt arra nem gondolnom, hogy mik
lehetnek e könyvfedelek mögött. Legelőször is tengernyi munka. Mi pedig, -
galád utókor, - semmibe vesszük fáradozásaikat. Pedig ha ennyit küzdöttek,
szenvedtek emberek az írással, (akadt volna tán egyéb jobb dolguk is?!), illő
lenne elolvasni őket. Így aztán a dologhoz semmi érzékkel nem rendelkezvén,
kiválasztottam pár költői munkát csak úgy találomra. Ugyanígy tettem, amikor
visszavittem a könyveket, de közben nálam maradtak a még ki nem olvasottak.
Ezek a kötetek, hogy mást ne mondjak ráirányították figyelmemet erre az
univerzumra. A költők és írók más világára, – amelyben éltek, – vagy égtek, az
alkotva szenvedők, avagy a szenvedve alkotók világegyetemére, erre a hatalmas
és borzasztó világegyetemre, ahol az emberiség jajjai és lelkendezései, mámorai
és üvöltései, hörgései és gúny, vagy kényszerkacajai hangzanak. Végtelen
szépségű és irtózatos nagy galaktika ez. Roppant nagy anyagmennyiség, amelynek
elolvasása, sőt még áttekintése is borzasztó, szinte elviselhetetlen súlyt
jelent a mai ember számára. Ezért is veszi tán félvállról az utca embere.
–
Miért írtak a költők, írók? – Ki akartak tűnni valamivel? Miért is
alkottak a művészek? Esztétikai hiánypótlásból? Vagy hiú dicsőségvágytól
indíttatva? Vagy, mert ezért fizették őket? Materiális korunkban adva van egy
ilyen felelet. Dehogy: Sokukat pont ezért üldözték. Egy kis történelem
költői formában. Írók költők tapasztalata korhoz intézett üzenete, pusztába
kiáltott szava, zaklatott lihegő botladozása a reménytelen menekülések sorozata
között, (mert mindig menekülünk valamiből és mindig menekülünk valahová) és
elvakult kiáltozás reménytelen szerelem iránt, mely nélkül nem élhető emberi
élet de amelynek számos teljesíthető, és az egyén jó szándékától, vagy
jóakaratától függetlenül vagy épp önhibáján kívül nem teljesíthető feltétele
van.
–
Ki, vagy mi ihlette a költőket írókat, művészeket, hogy lelkük (mily
immateriális kategória) szenvedésével, testük kínjaival, (mert kín -
együttszenvedés is az írás - és testi kín a szobrászat, és lélek gyötrelme a
kialvatlanság kudarccal versengő szenvedelme /a festőé/, - hogy ismétlem,
kínjaikkal megváltsák a nézők, hallók, látók, olvasók seregét. Ez az ihlet,
vagy szellem nem belőlük jött, mert mindnyájan vallást tettek arról, hogy mily
önzők, buták és vandálok voltak, ostobán tékozolva ifjúságuk idejét és emberi
kapcsolataik tőkeerejét, mert felszámolhatatlannak ítélték kezdetben az időt,
az erőt, a szépséget, /sajátjukénak vélve/ holott kapott javak, avulásnak
kitett dolgok voltak azok, amelyekkel nem mindenha rendelkezik az ember. És
amikor kifogytak belőle jött a döbbent ráébredés, a kiüresedés abból a
szeretetből, amelynek bőségében nem rendült meg hitük soha. És mi volt azokkal
a csonkán született vagy betegség által korán megsarcolt emberekkel, akik
szintúgy éhezték és szomjazták a szerelmet, mint egészségükkel kérkedő szerencsésebb
társaik, az ünnepelt dandyk és a szerencse hercegei, akik nevetve vetették meg
a szeretet bőkezű kincseit. A vak Kölcsey ugyanúgy érzett, mint a… a
himlőhelyes… és sorolhatnám a szegény és árva Reviczky, aki sovány kosztját
vérhabbal ízesítve kapta és beérte a Perditával is csakhogy legyen társa akire
„gondolhasson néha”(Váci Mihály: Végül) - Nem. Nem! Ez az ihlet felülről jött.
Nem az ember önző természete adta szájukba a bűn okozta (mily etikailag
megfogalmazhatatlan kategória) bú nyöszörgéseit és vinnyogásait, hanem az
igazságosság utáni sóvárgás ihlete hozta el számukra a megvilágító Szent
Szellemet, A Lelket, amely szeretet által hozta Létre a teremtés egykor még
önző, küzdéssel meg nem rontott összhangját, harmóniáját. Az egymás életét óvó,
szolgálatra épülő életvitel külső és belső egyensúlyát, amely mint koldus
rongyain imitt amott még ma is látható és megcsodálható maradvány.
–
És ugyanez a szent Ihlet hozta létre de szigorúbb, kötöttebb szabállyal
azt a Könyvet is, amely rajzok és képek, szobrok és dalok, versek és könyvek
ezreit ihlette motívumaival, történeteivel, tanulságaival. Nincs! NINCS az
emberiségnek még egy ilyen kincse, melynek segítségével a földi talányok
megválaszolhatók, ha értelmünk kitartó, és elfogulatlan hústestünk követelményével,
vagy ha belátjuk hogy másikunknak is ugyanolyan hústeste van ugyanazon vagy
hasonló , de esetleg testi vagy lelki (önhibáján kívül) szerzett sebekből
kifolyólag még különleges figyelmet igénylő szükségletei is lehetnek.
–-
De „ki az ki elhomályosítja az Örök-Rendet tudatlan beszéddel”? Mi ez az
ócska hangzavar, mely üvölt és csahol, füleimbe hízelgi magát és becsap? Rám
dörög síri pillanatban eszelősen? Ember? Vagy Isten szól a
Megtévesztés-Szellemében? Mért van a számtalan idegen hang a vérző torkokból?
Őőő?- Ő az? Te vagy Lucifer? Akivel a Megkísértés hegyén szembekerült a gyönge
emberi testbe burkolt Ige? Aki „emberölő volt kezdettől fogva”? S akire
figyelmeztettek mind a próféták, hogy jő… az Antikrisztus maga? Tőle és
szolgáitól e buja hangzavar? A mocskos áradat elsöpri vékony hangodat. Dobok
lüktetik mellkasod, és akaratod ellenére táncba lendítenének széles utcabálra
élethosszodon, míg végre Idegenként jönne el Napod? Vigyázz ráléptél kedvesed
fejére, nem is figyeltél, mert új és új csábítások trükkjei kapaszkodnak
bőrödbe. Lelkednek szederindái tartanak fogva erősen s egyszerre lehúznak majd
hogy rád is rád lépnek. Hogyan emeled fel azt, aki egyszer elesett? Mit
tehetsz, hogy el ne ess vele?
–
Hogyan lehetne erőt szerezni ahhoz, hogy az elesettekre figyeljünk? hogy
különleges igényekre is lehessen rálátásunk, megérzésünk, sőt affinitásunk vagy
képességünk, s ne több akár professzionális szakirányú tapasztalat útján
szerzett gyakorlatiasságunk is? Na, - Hogyan? Az erőnek amúgy
is szűkében vagyunk, de mégis! – Nem filozofikus hangulatomban teszem fel ezt a
kérdést. – Nem lehetne jobb ez a világ akkor, ha szánnánk rá egy kicsivel több
erőt és gondot, hogy megbecsüljük egymást? Ha ugyanazzal a Lélekkel kerülünk
kapcsolatba az irodalmon keresztül és a Biblián keresztül, illetve inkább a
Biblia értelmi szintjével hasonlítva össze az irodalom vagy a művészet
alkotásait. Maradandóbb lenne az az így már interaktív gondolatritmus, a
művészeteknek az a befolyása, amely kizökkenthetné a hús megállapodottságát
züllött önkényeztetésének posványából, egészséges vérkeringést adna a szeretet
körforgásának, amelynek gyümölcséből bővében részesedhetne minden ember. Az is
akinek többre van szüksége mert fogyatékossággal született, vagy mert értelme
nem fogadhatja be egyszerre azt a világosságot,amelyet napjainkban láthatunk,
mint a barlangi gőte a tengerparti verőfényt.
–
Végül: nem az számít, hogy ki mit fog cselekedni. Hagyjuk az embereket
-különbséget tudni-tenni. Ami igazság, azért érdemes szenvedni, s a szenvedés
amúgy sem kikerülhető. Többletszenvedést jelent beteg embertársainkkal együtt
érezni, hordozva önnön betegségünket is, de csak velük együtt gyógyulhatunk meg
és ez nem azonnal fog végbemenni. S ha nem gyógyulunk meg, nem várhatunk
másoktól gyógyulást. Ha látják arcodon a boldogság megjelenését, ha rájöttél
valamire, másokban kitörölhetetlen benyomást hagysz: ő is el fog indulni, s ha
nem, az nem lesz a te hibád. Az a lélek hordoz majd, aki erőt adott a költőknek
a kisebb világosságon, melyet a nagyobb világosság, a Biblia fénye nyújtott.
Nem gyógyult meg Reviczky a testi bajból, de kigyógyult a Schoppenhauer okozta
pesszimizmusból. Ezek az igazi nagy győzelmek. Ez az igazság és a Lélek ereje.
Évekkel ezelőtt
munkanélküli lettem, végül felajánlottak egy munkahelyet, vasúti pályamunkások
közt. Borzadva gondoltam jövendő vesszőfutásaimra. Végül mégis rászántam magam,
s elhatároztam, hogy keménnyé teszem arcomat, mint a kovakő, nem vágok vissza a
gúnyra, tréfára, megszégyenítésre. Őszintén szólva magam sem számítottam arra,
hogy mi fog történni. Minden elképzelésemet felülmúlta az ami következett, de a
kitartás gyümölcsei 3 év múlva kezdtek megmutatkozni, Megváltozott a
környezetem először csak felém irányuló interakciókban, aztán egymás felé is.
Ma úgy ítélem, meg hogy megérte. Testvéreim ugyan eladhattak rabszolgának, de
én meg önként vállalom. Már nem is akarok megszabadulni rabláncaimtól. Csak
hadd legyek a Krisztus foglya. Legyek Jézus pályamunkása. Egyengetni fogom
útját végső leheletemig. Emberszabású bűneim miatt magam ítéltem önmagam
halálra, de azt hiszem mindenki egyet is ért vele. Szavazás? Egyhangú igen.
Tartózkodik valaki? Nincsen ellenszavazat. Nem baj. Nem lehet semmi baj,
Innen kapok erőt, ebből a könyvből, eddig is győztem a futással, nem hagyott ki
a jól-tervezett motor. Ameddig élete tart dicséri az örök tervet, …
Állj közénk te is!
Állj ide énelém, lásd meg: Azt Akit mi gyönyörködve nézünk! Szívemről mint
mellkasomból kitépett tálcáról vedd ami kell! Ízleld meg azt, amivel épp csak
megnedvesíthettem számat. Szeress bátran, mert mi is Téged ítélgetés és
személyválogatás nélkül mindnyájan szeretünk! Mostanában egyre több sötétséget
látok. Gyertek közelebb! Még! Szemünk világítani fog a sűrű sötétben. Legalább
halljuk társaink lába dobbanását, szíve lüktetését. Érezd a kihűlő test fáradt
sugárzását! Ha némelyikünk le is zuhan „a keskeny út”-ról, a részvét kötelei
összetarthatnak a végső hegymenetben. Az a lélek, aki megtervezte életed
gyönyörű, végtelen algoritmusát hordoz, az ismeretlen messzi úton!
