Bevezetés
Miről szólhat egy blog? - Énrólam? - Szó sem lehet róla. - Rólam és a világról? - Nem panasziroda ez kérem! Szóljon inkább csak rólunk. Milyenné lehetne a világ! Vagy hogy milyen lesz a világ, ha már kipusztulnak a jóra törekvő emberek. Meg arról, hogy létezik-e és ha igen, akkor milyen az a világ, ahol nincsen gonoszság. Tudom persze, hogy ez idealizmus és utópia. De mégis ha volt valaha szükség volt arra, hogy merjünk álmodni egy bűn nélküli világról, akkor annak az ideje éppen most van. Látunk egy jól működő világot kint, a Hubble jóvoltából, és látunk itt egy elbukott világot itt, a fogyasztás, a kéj, és a szemét bolygóját. Az önzés átokföldjét, a tévhitek és bálványok és igen a démonok tömlöcét, itt, most, a felemelkedő Antikrisztus hátborzongató birodalmában.
Aranyszeplős levelibéka:
Életünk jövője jövője a föld,
szerelmünk jövője a föld,
halálunk jövője a föld,
hitünk jövője is a föld,
gőgünk jövője is a föld,
büszkeségünk jövője is a föld,
szelídségünk jövője a föld,
dacunk jövője is a föld,
kínunk jövője is a föld,
akaratunk jövője föld,
nagy mámorunk jövője föld,
alázatunk jövője föld,
bűnöségünk jövője föld,
bűnhődésünk jövője föld,
tisztaságunk jövője föld,
szent tudatunk jövője föld!
Juhász Ferenc: A sejtelem vándorai /részlet/
A fenti sorok tükrözik hogy az emberek életkoruktól és tapasztalataiktól függően hogyan viszonyulnak érzelmi alapon a belakott földünkhöz, mint az élet egyedül lehetséges otthonához, nem törődve az elképzelhető különféle eredet elméleteket. Ha már megvan ez a föld, akkor ragaszkodunk hozzá.
De vajon létezhetik-e itt földi Isten országa? Vagy csak egyeseknek, a kiváltságosok szűk csoportjának? Létezhetik boldogság ott, ahol tudjuk, hogy mások nyögnek és szenvednek? Isten országa nem létezhet együtt az örök pokollal, vagy a purgatórium el nem alvó füstölgésével, még annak létezése tudatával együtt sem. Az nem lenne boldogság. s ha nem volna az és örök lenne, megválthatatlan rabsággá válna..
A történelem utóbbi két-három évszázadában eluralkodott egyfajta optimista jövőszemlélet az emberiség haladásáról, fejlődéséről. Az emberiség a XIX. sz.-ban elérte, hogy az emberek átlagéletkora emelkedni kezdett, és elérte a napjainkra a fejlett országokra jellemző 70-80 esztendőt. A természet és társadalomtudományok majd minden ágában fellendülés következett be, s ezek a napi életre is kihatottak. Villanyfény gyúlt az otthonokban, automata mosógépek végzik el a munkát, a számítógépek az eddig elérhetetlennek tartott információk sokaságát hozzák el otthonainkba. A gépesítés következtében a fejlett országok népességének mindössze 5-7 %-a képes ellátni mezőgazdasági terményekkel a lakosságot (a XX. sz. elején a mezőgazdaságban dolgozók aránya még 80 % volt, s közel sem termeltek annyit, mint ma, akkoriban a mainak csak egy tizedét). A káprázatos előrehaladás árnyképeiről azonban mintha megfeledkezne az emberiség. Pedig ezekről az árnyképekről előre szóltak az akkori gondolkodó emberek is. Ha nem is a mai érvelésekkel. Az akkori negatív jövőkép meghatározás egyik fajtáját tekintjük ma kultúrpesszimizmusnak[1].
Mielőtt a téma vizsgálatát megkezdenénk, két fogalmat szükséges meghatároznunk: Mi a civilizáció? (1 ); és mi a kultúra:? ( 2)
1. A civilizáció szó szerinti értelmében „polgárosultságot” jelent, és elsősorban az életmódra és az általánossá váló magatartásra vonatkozik. Tágabb értelemben azonban jelenti a történelmi fejlődésnek azt a szakaszát, amely a vadság állapotát követő barbárság helyébe lép. Minden civilizáció egyaránt átmegy a születés, a növekedés, a hanyatlás a felbomlás és a pusztulás fázisain.
2. A kultúra fogalmi meghatározásánál a legtöbb szerzőnél azt találjuk, hogy elsősorban az emberi fejlődés pozitív tartalmára (a természeti nyersesség leküzdése, az ösztönvilág átalakítása, a humanitás növekedése stb...) utalt ezzel a kifejezéssel, vagyis az ember „anyagi” és „szellemi” tevékenységére, ill. ezeknek a tevékenységeknek az eredményére. Az emberi szellem működési területe a kultúra.
Az emberiség története voltaképpen egymástól független valamilyen természeti elv alapján mozgó és kifejlődő kultúrák (civilizációk) története. A népek karaktere először nyers, azután szigorú, később lágy, ezután kifinomult lesz, végül erkölcstelenné válik (immorális,) és legvégül elvész a fényűzésben, ami hanyatláshoz és széthulláshoz vezet ezután ismét felemelkedés következik.
A kultúra tartalma: a nyelv, a tudomány és a művészet (és mindezek fejlődése); A társadalmi formák fejlődésével a természettel való összhang megbomlik, a környezet egyensúlya felborul. A kultúra az embereket láncra veri – ez azt jelenti, hogy meghatározott cselekvésformákba kényszeríti. /lesz amit egy társadalom nem tűr, vagy rosszall, vagy helyesell/. Az ész és a tudomány ugyanakkor meggyengíti az erkölcs iránti érzést. A pesszimizmus: azaz a kételkedés a kultúra hasznában, erejében, mindig realista, mert a tényekkel néz szembe
A történelmi megfigyelések annak a törvényszerűségnek a felismerésére vezettek, hogy elbarbarizálódási folyamat veszi kezdetét minden régóta fennálló kultúrában ahol sok évszázad során a nép, (vagy népek) a gondolkodás és fogalomalkotás világosságához és tisztaságához küzdötte fel magát. Ez a folyamat úgy megy végbe, hogy eleinte valamely vallási vagy filozófiai eszme fellelkesíti a népet, majd a fogalmak tisztulási folyamaton át jutva elvesztik régi hajtóerejüket, az emberek elméjére gyakorolt vonzásukat, a kiábrándulási folyamat után érdektelenség veszi át a helyét, majd erkölcsi lezüllés veszi át a lelkesült eszmék helyét. A szokásoknak a gyakorlatnak van még némi hajtóereje, de a racionális gondolkodásban a mágikus és fantasztikus elem kerül fölénybe, színes szertartások következtében beálló kábulat felszáll a forró ösztönök gőzében és elhomályosulnak a fogalmak, ha a mítosz kiszorítja a helyéből a logoszt.
Spengler a materialista történetfelfogással (társadalmi fejlődés ősközösségtől az osztálytársadalmakig) a fatalizmust (végzethit, Istentől kiszabott, vagy istentől független / deista /, vagy ismeretlen társadalmi törvényszerűségektől vezetett kikerülhetetlen sorsszerűség) állította szembe egymással. Elvetette a történelmi haladás fogalmát. A történelmi relativizmus híve. A történelem, – szerinte – számos egymástól független megismételhetetlen „kultúrára” oszlik, különös szuperorganizmusokra, amelyeknek egyéni sorsuk van, s amelyek végigmentek a keletkezés, a virágzás, és az elhalás periódusain. A „történelemfilozófia” feladata megérteni minden egyes „kultúra” morfológiai struktúráját, amelynek alapja a „a kultúra lelke”. Azt hirdette, hogy a XIX. sz.-tól kezdve, azaz a kapitalizmus győzelmével a nyugati kultúra a hanyatlás szakaszába lépett, virágzásának ideje ugyanis a feudalizmus volt.
A civilizáció története hamarosan a háborúk történetévé válik. Nem véletlen, hogy a civilizáció fejlődését értelmező történelemfilozófiák és kultúraelméletek között nem egy a civilizációt károsnak tartotta és az emberiség megrontását látta benne. Ezért állították szembe a civilizációval a vademberek „természetes erkölcseinek” romlatlanságát, majd az anyagi- társadalmi vonatkozásaitól megfosztott szellemi kultúrát.
Az ember fölé kerülő anyagi természet uralmaként, vagy az ember biológiai létének meghosszabbításaként értelmezték a civilizáció rohamos fejlődését.
Spengler szerint minden társadalom az organikus természethez hasonlóan születik, kifejlődik és elpusztul. A kifejlődés a felfelé ívelés kulturális szakasza, a hanyatlásé a civilizációs szakasz. Spengler szóhasználatában a civilizáció egyértelműen negatív jelentéstartalmat hordoz.
Mindig újra kitűnik, hogy a hősies hatalomvágy új tana: a lét felmagasztalása a megismeréssel szemben egyben azokat a törekvéseket képviseli, melyek a szellem hitvallójának szemében az elbarbarizálódás útját jelentik. Mert éppen ez a bölcselet az, amely a mítoszt a logosz fölé emeli. Számára a barbárság szó nem jelenthet lebecsülést. Maga a kifejezés elveszti értelmét, az új uralkodók nem is akarnak mást.
A kor nagy istenei: Mechanizmus és Organizáció életet és halált hoztak. Egyetemlegessé tették az egész világot. Mindenhol kapcsolatokat teremtettek. Megteremtették az együttműködésnek és az erőnek koncentrációját, a közös megértésnek a lehetőségét. Egyidejűleg azonban magukkal hozták a szellem lebilincselését, torlódását és megmerevedését azokban az eszközökben, amelyeket adtak. Az embert az egyedtől a tömegeshez utalták, s az emberek belátták ezt. Mielőtt azonban benne a jót észrevették vagy megértették volna, félrevezetett belátásukban csupán mindazt a gonoszt tudták megvalósítani, amelyet minden kollektivizmus magában rejt: a legszemélyibb mélységek tagadását (ez az erkölcs), a szellem rabszolgaságát (a hatalomnak való kiszolgáltatottságot).
A „kultúra” végstádiumaként, a „civilizáció korszakát” állította oda, melyben a hatalmi eszközök szabatos uralkodása és a szándékolt haszon szabatos kiszámítása elfojt minden korábbi eleven, szerves értéket /etika, erkölcs/. Az, hogy az ilyen eszközök alkalmazása egy társadalmat pusztulásba vihet, az öt elvi pesszimizmusa folytán teljesen hidegen hagyja. Számára minden kultúra elháríthatatlan sorsa a pusztulás.
Elsősorban Spengler zsinórmértékei, melyekkel az emberi cselekedeteket értékeli, szoros összefüggésben látszanak lenni egy bizonyos romantikus érzéssel. Talán így lehetne megfogalmazni: A világ Spengler civilizációjának képét mutatja, de egy adag őrültséggel, szélhámossággal és kegyetlenséggel vegyülten. Mindent összevetve, elég ok látszik fennforogni arra, hogy Spengler „civilizációját”, úgy amint az vadsággal és embertelenséggel vegyültnek bizonyul, inkább barbárságnak nevezzük.
A kultúrpesszimizmus mibenléte, vagy tartalma: egy történelmi tanulság filozófiai értelmezése. „ Megvigasztal-e a múlt? Ha áttekintjük azt a pár ezer évet, mely legközelebb fekszik hozzánk, s bennük megkülönböztetjük azokat a történelmi egységeket, melyeket kultúrának nevezünk, akkor azt látjuk meg, hogy a magas virágzások korszakai mindig rövidek voltak. Keletkezésüknek, kifejlődésüknek és aláhanyatlásuknak tipikus és koronként más-más helyen ismétlődő korszaka pár évszázad alatt lejár. Egy körülbelül kétszáz éves virágkor szabálynak látszik. Ilyen virágkor a görög kultúra számára a Kr. e. V-VI. sz. A római kultúra számára a Kr. e. I. és II. sz. A nyugati középkori kultúra XII-XIII. sz. A renaissance és a barokk a XVI-XVII. Sz. A. XVIII-XIX. sz. a modern kultúra korszaka. Akkor körülbelül végére jutottunk volna annak a kultúrának, melyet ismerünk. Azt hisszük, hogy tagolt és mozgékony, tökéletesen átszervezett és differenciált társadalmakban a hatás és visszahatás gyorsabban követik egymást, mint előbb. Az ellenkezője valószínűbb.
Éppen mert az elért cél rögzítésének eszközei végtelenül emelkedtek, lassabban áll be a visszahatás. Minden korszak eredményében van egy alkotó elem, melyet utólag újként ismernek fel, mint a váratlant, az azelőtt még el nem gondolhatót. Ez az ismeretlen; fejlődést is, romlást is jelenthet.
A konklúzió így foglalható össze: A tudomány és technika haladása bármennyire nélkülözhetetlen és felemelő is, a kultúra boldogulását nem hozza. Tudomány és kultúra nem elégségesek ahhoz, hogy a kultúra alapjait átalakítsák. Bár erre történtek kísérletek (Pl.: Sellye János Tudományos etikája megfogalmazásra került az Életünk és a stressz c. könyvében. Másokat is kiemelhetnénk. Ezek a kísérletek nyom nélkül visszhang nélkül haltak el.) Vajon meg tudja-e határozni a társadalom szabályszerűen dolgozó szervei által kultúra-akaratát? Ki tudja-e jelölni az utat, meg tudja-e találni az eszközöket és tudja-e majd alkalmazni azokat? A kultúrpesszimizmushoz azóta újabb filozófiai és szaktudományi elméletek csatlakoztak és ezek felerősítve jelzik, hogy számolnunk kell a negatív társadalmi jelenségek felerősítő hatásával is.
A ma élő hatmilliárd ember közül 1.5 milliárd éhezik. A föld 20 km magasságig „szmog”-ban áll, a vizek egyre fertőzöttebbek, terjed a kergemarhakór, új járványos megbetegedések jelentkeznek, romlik eközben az egészségügy helyzete; a tengeri halak pusztulása felgyorsult, (a halászatból származik a világélelmezésének 60 %.-a). Harminc negyven éven belül bekövetkező ökológiai katasztrófától rettegnek, mert a mai civilizációra ilyen meghatározást látnak érvényesnek: „A mai világ a nyersanyagot a lehető leggyorsabban hulladékra változtatja át”. A népességszerkezet felbomlása – 80% városi 20 % falusi – a bűnözés, a betegségek melegágyává vált, terjed az AIDS, a kábítószer-fogyasztás, ijesztően növekszik a depressziósok és az öngyilkosok száma. A II. Világháborút követő 50 „békeévben” több mint ötezer helyi háború tört ki, amely összesen több mint 200 millió ember halálát okozta, ami az előző évszázadokban csak „csak” 4-6 millió körül mozgott.
|
|
